Tízezrek követik Orsi és Zoli extrém kihívásokkal teli útivideóit. Bár a nézők csak pár hónappal ezelőtt, a TikTokon keresztül csatlakozhattak be az élményekbe, az utazó házaspár az elmúlt években a világ számos pontját bejárta Indonéziótól az Egyesült Államokon keresztül Hondurasig. Rendhagyó útibeszámolóik szórakoztatnak és edukálnak, gasztro körképet és spórolási tippeket is tartalmaznak. Gyakran mondják, hogy „Gyertek velünk!” és videókat nézve valóban úgy érezhetjük magunkat, mintha mi is velük utaznánk. Laoszban csíptük el őket.
Összeszámoltátok már, hogy az elmúlt években hány országban és városban jártatok?
Orsi: Nem, de bakancslistán van. Hogy hány szálláson aludtunk már, na, az szerintem akár 100 körül is lehet.
Jártatok a borneói esőerdőben, testközelből láttatok krokodilokat és mérgeskígyót, eljutottatok az ópiumtermesztés központjába, volt szerencsétek Zuckerberg szerény, 300 millió dolláros kis jachtjához, önkénteskedtetek Chiang Mai egy bentlakásos iskolájában, csak hogy néhányat említsek a számtalan kalandotok közül. Hogyan, mikortól vált az utazás életvitelszerűvé nálatok?
Orsi: Már gyerekként megfogalmazódott bennem, hogy nekem muszáj látni, megismerni a világot, sőt, amikor már a szakmai jövőm kérdése is felmerült, mindig azt mondtam, hogy egyszer majd útifilmeket szeretnék készíteni. Folyton bennem volt a „menni”, pedig akkoriban a Velencei-tónál messzebbre még nem jutottam. Körülbelül egy éve voltunk együtt Zolival – huszonnégy-öt évesek lehettünk – amikor először utaztunk el hosszabb időre, távoli országba. Ekkorra tudtuk megteremteni az utazás anyagi feltételeit.
Zoli: Ez a távoli desztináció Thaiföld volt. Leszálltunk a repülőről, és rögtön azzal kellett szembesülnünk, hogy nincs szállásunk. Nem estünk pánikba, inkább úgy voltunk vele, hogy akkor legalább egy kicsit kalandosabbra vesszük a dolgot. Kifejezetten olyan helyekre látogattunk el az országban, amik turisták számára nem túlzottan ismertek.
O.: Érdekes, hogy valahogy sosem volt közöttünk beszédtéma az, hogy szeretünk-e utazni, vagy, hogy egyáltalán utazzunk-e. Az egész kimondatlanul is ott volt közöttünk. Az is evidens volt, hogy nem elsősorban fancy szállodákban szeretnénk megszállni – inkább azt néztük, hogy az a pénz, amit egy utazásra tudunk szánni, mennyi ideig húzza ki, ha puritán körülmények között élünk. És hát valóban sikerült már elképesztő szegényes körülmények között megszállunk, ahol például csak egy slag lógott ki a falból mosakodás céljára…
Z.: Szinte a kezdetektől utcai árusoktól vásároltuk az ennivalót elsősorban, de nem bántuk, mert olyan isteni helyi ételeket ismerhettünk így meg, mint például a kókuszos tonhalpástétom a Maldív-szigeteken, a bambuszrúdban sült, babos ragacsos rizs Kambodzsában, vagy a limelében marinált nyers garnéla Mexikóban, hogy csak párat mondjak.
Mi alapján választotok desztinációt?
O.: Leginkább az szokott minket motiválni, hogy hallunk-e, vagy olvasunk-e valami olyat egy adott helyről – akár kulturális, akár természeti adottságokat tekintve –, ami felcsigáz minket. A lényeg, hogy tartogasson olyasmit, amiben eddig még nem volt részünk és amiből tanulhatunk mi is és – most már – a TikTok csatornánk követői is.
Z.: A rövid válasz pedig az, hogy minél távolibb vagy különlegesebb egy adott célpont, annál inkább vörös posztó a számunkra (nevet).
O.: Na, igen. És ezután következik a kutatómunka, hogy hogyan is lehet odajutni és hosszabb időre az utazást anyagilag a számunkra legkedvezőbben megoldani.
Z.: Volt, hogy azt is bevállaltuk egy-egy ilyen élmény érdekében, hogy a földön aludtunk a reptéren, hogy aztán több mint 48 óra alatt végül odajussunk. Utána 11 napot töltöttünk gyakorlatilag nomád körülmények között egy nagyon távoli, indonéz szigeten, ahol nem volt áram, fürdőszoba, vezetékes víz. Helyette viszont óriáspókok néztek velünk szembe egy földbe ásott mellékhelyiségben.
O.: Az egyik legjobb példa talán a Maldív-szigetek. Sokan azt gondolják, hogy oda aztán tényleg csak a milliomosok tudnak eljutni, hiszen tele van elképesztően drága szállodákkal. Ez egyrészt igaz, de a maldív csoda is átélhető észszerű költségből. Mi képesek voltunk pár éve három teljes hetet kihozni napi tízezer forintos szállással úgy, hogy mellette finomakat ettünk, ugyanolyan hófehér homokban sétáltunk, ugyanabban az óceánban fürödtünk, és ugyanazt a víz alatti csodát láttuk, mint akik luxusszállodában nyaraltak.
Vagyis sehova nem azért mentek, hogy a szállodai szobában ücsörögjetek.
O.: Pontosan. Minél többet lássunk és tapasztaljunk egy adott helyből – ez motivál minket.
Z.: És érdekes módon azáltal, hogy mi ilyen „speciális” formáját választjuk az utazásainknak, rendre hasonszőrű emberekkel találkozunk, akiktől remek tippeket kapunk és elképesztően jó sztorikat hallunk.
Interjúnk idején épp Laoszban tartózkodtok. Milyenek ott a helyiek, és egyáltalán, hogy tetszik Ázsia?
Z.: A kedvesség legmagasabb fokát tapasztaljuk Ázsiában, hozzáteszem, szerintem mi is kellőképpen nyitottak vagyunk, és mindenkit kedvesen, előítéletek nélkül közelítünk meg. Számomra döbbenetes, hogy minél szegényebb helyre mész, az emberek annál kedvesebbek, nyitottabb szívűek, adakozóbbak. Semmijük nincs, de abból is adni szeretnének.
O.: Mint az az idős asszony, akivel egy indonéz isten háta mögötti, borzalmasan szegény kicsi faluban találkoztam. Épp sétáltam az úton, és jött velem szembe, 80 év körüli lehetett. Megszólított, elkezdtünk activity-zni, hiszen nyilván egyikünk sem értett semmit a másik szavából, de a néni csak húzott magával. Elvitt egészen az otthonáig, mire megértettem, hogy bár még zöld a paradicsoma, szeretne belőle nekem adni. A kert közepén állt egy ócska kis sufni, amire egy európai ember azt mondaná, hogy le kell bontani. Neki az volt az otthona.
Nagyon megindító és feltöltő lehet ezt a sok jóságot és kedélyességet tapasztalni. Itt Budapesten épp borús az idő, vagyis egy okkal több, hogy az emberek rossz passzban legyenek, és hát, valóban nem mosolygunk túl sokat.
Z.: Pedig az embereknek itt is vannak ám problémáik, komoly nehézségeik, bőven. Csak talán agyban nem azokra helyezik a fókuszt, vagy legalábbis nem ezt vetítik rá a környezetükre. Kedvesek, mosolygósak azzal, aki szembe jön velük. A napokban Észak-Thaiföldön mentünk oda a hőségben a rizsföldeken dolgozókhoz, hogy megnézzük, hogyan is zajlik ez a nagyon kemény munka. Egyértelműen más életkörülményekből jöttünk, ők mégis roppant kedvesen fogadtak, és amikor indultunk volna tovább, hozták utánunk a vizet, a sajátjukat, hogy még igyunk, mert meleg van.
O.: Nálunk Európában az megy ritkaságszámba, ha valaki kedves veled, de itt fordítva van: az a „hírértékű”, ha valaki goromba vagy arrogáns veled, ha nem segítőkészen és kedvesen áll hozzád.
Mi volt eddig a legfurcsább kulturális különbség, amihez alkalmazkodnotok kellett, vagy ami nagyon megdöbbentett titeket?
Z.: Számomra India, azon belül a kasztrendszer volt egy nagyon kemény tapasztalás. Hogy nem törhetsz ki abból a társadalmi rétegből, amelybe születtél. Ez nemcsak abszolút szembemegy azzal, amiben mi hiszünk, hanem egy olyan kulturális sajátosság, amit nem is tudunk elfogadni.
O.: De, hogy ne csak kulturális különbséget említsünk: egyszer a hajónk lerobbant egy hondurasi hajókiránduláson és kényszerkikötést kellett végrehajtanunk egy szigeten. A hajóskapitány mindenkit megkért arra, hogy maradjon a hajón, míg ő kiszáll. Egy perccel később ki is derült, hogy miért mondta ezt: három-négy gépfegyverrel felszerelkezett, 13-14 év körüli gyerek nézett velünk szembe. Ők védték a szigetet, miközben annak tulajdonosa távol volt.
Van annak valami természetellenes bája, amikor bekuckózva ülök az ágyon, és épp azt a videót nézem, amin krokodilok uralta vízen keltek át, vagy éppen Jáva szigetén pókok hemzsegnek a fejetek felett…
O.: Extrém szituációkból valóban nincs hiány (nevet).
Például évekkel ezelőtt, Indonéziában megharapott egy makákó, amiből azért komolyabb egészségügyi probléma is lehetett volna.
O.: Igen, minimum egy tetanuszt kellett volna kapnom, de semmi ilyen ellátásban nem részesítettek, viszont szerencsére nem lett semmilyen komoly bajom. A harapásos videó talán arra jó, hogy a követők elővigyázatosabbak lesznek, mint én voltam. Makákóval szelfizni, etetni őket nagyon veszélyes vállalkozás.
Z.: Ráadásul sokszor falkában támadnak, szemkontaktust teremteni velük tilos, mert azt is agressziónak vélik. Egymást is szemkontaktussal provokálják.
O.: Ez egyébként rávilágít egy olyan dologra is, ami önmagában is érdekes és hosszú téma lehetne, sőt, így, hogy szóba került, valószínűleg csinálok is majd róla egy videót. A világ számos pontján, tehát nem csak Ázsiában, sokkal nagyobb hangsúlya van a személyes felelősségednek, döntéseidnek, elővigyázatosságodnak. Erre egy jó példa a borneói esőerdőben való eltvédésünk vagy a vulkánmászós túránk Indonéziában is. De nem kell feltétlenül ilyen szélsőségekben gondolkodni ahhoz, hogy az ember megértse, mire gondolok. Elég elmenni Balira, ami az egyik legnépszerűbb nyaralóhely a világban, mégis simán tátonghat a járdán figyelmeztetés nélkül egy méteres mélységű beszakadás. Tehát itt nem írják rá a mikróra, hogy ne rakd bele a macskát…
Az út a fontos, nem a cél – szokták mondani. Volt olyan lelki dolog – akár trauma, bosszúság, szomorúság, veszteség – amit az úton levés folyamata segített belőletek kidolgozni?
O.: Nekem inkább a löketet adta meg az utazásokhoz az, hogy egyre többször tapasztaltam a közvetlen környezetemben tragédiákat, egészségügyi bajokat. Amikor ráeszmélsz – ahogy én hívom –, a daráló eredményére. Amikor a napod minden egyes percével logisztikáznod kell, folyamatosan optimalizálod minden tennivalódat ahhoz, hogy életed területein helytállj. Vagy amikor napi 10-14 órát rendelkezésre kell állnod a munkádban, és laptoppal a hónod alatt egy fél szendvicset próbálsz meg elfogyasztani. Amikor azokat az embereket sem tudod napokig visszahívni, akik fontosak neked. Tehát amikor minden elveszíti az egészséges ritmusát, egyensúlyát. És sajnos, meggyőződésem, hogy ez a legtöbb ember számára nagyon is ismerős ez.
Amikor viszont kikerülsz ebből, rájössz, hogy ezek közül van olyan nehézség, amit azért nem néztél objektíven (vagy kezeltél jól), mert a darálóban nem látod a fától az erdőt. Aztán meglátod az életedet egy nagyobb perspektívában, és ráeszmélsz, hogy vannak annál sokkal nagyobb megoldandó feladatok, mint a mindennapi feladatok optimalizálása és a minden területen való helytállás.
Tizenhét éve vagytok együtt, ebből 12 éve házasságban. A közös kalandok, a stresszes és nehéz helyzetek tudtak nektek újat mutatni egymásból?
O.: Nagy újdonságokat nem igazán, de az biztos, hogy egy, a hétköznapitól ennyire eltérő és folyamatosan váratlan, extrém nehézségeket tartogató életmódban minden nap egy kis csapatként kell helytállnunk. A mindennapi nehézségeket és kényelmetlenségeket én kezelem és viselem sokkal jobban, de ha valamilyen ad hoc válsághelyzet adódik, annak a higgadt kezelésében Zoli sokkal jobb.
Pár éve Magyarországról Amerikába költöztetek, közben is a világ számos pontján jártatok. De hol vagytok otthon?
O.: Onnan kezdeném a válaszadást, hogy kb. 15 évvel ezelőtt vettem Zolinak egy dekorációs tárgyat, egy táblát, amelyen a következő szerepel: Home is wherever I am with you. Vagyis ott vagyok otthon, ahol veled vagyok. Akkor még nem sejtettük, hogy ez egyszer ennyire igaz lesz.
Z.: Ezt én is így érzem. Erre talán a legjobb példa, amikor külön megyünk valamit elintézni és dobunk egy sms-t a másiknak: „Végeztem. Indulok haza.” Közben lehet, hogy először alszunk az adott helyen. Ugyanakkor pedig szinte bárhol képesek vagyunk otthon érezni magunkat, és talán ez a TikTok videóinkon is érezhető.
Hogyan képzelitek el a nyugdíjas éveiteket?
O.: Többször is kaptuk olyan kommenteket a nézőinktől, hogy idős korukban velünk szeretnének egy nyugdíjas otthonban élni, mert ott biztos nem fognak unatkozni (nevet). De viccet félre téve: a világ – a mi kis világunk és a nagyvilág is – olyan gyorsan változik, hogy szerintem nem lehet, talán nem is szabad ilyen szinten hosszú távra tervezni.
Azt látom, hogy sokan azért vallják magukat elégedetlennek, mert 5 vagy 25 éve kitaláltak maguknak valamit, és bár nem úgy alakult az élet, mégis foggal-körömmel ragaszkodnak az akkori tervükhöz. Még akkor is, ha a jelenben az valójában már nem is lenne nekik olyan jó. Ha megkérdezed tőlük, hogy miért, egzakt választ igazából nem is tudnak rá adni. Szerintem el kell tudni engedni, ha valami nem úgy alakul, és képesnek kelllenni a folyamatos újratervezésre, ha tetszik, alkalmazkodásra annak érdekében, hogy tudjuk szeretni, értékelni, ami most van, sőt, észrevenni, hogy igenis haladtunk az életben és sok mindent elértünk.
A válaszom a kérdésedre tehát: én azt szeretném a nyugdíjas éveinkre, hogy úgy teljen, ahogy akkor nekünk az a legjobb.
Z.: Osztom a véleményed.
Véletlenül tudom, hogy mielőtt nyakatokba vettétek volna Ázsiát, mindketten kaptatok egy-egy remek állásajánlatot, ti azonban az utazást választottátok. Nem bántátok meg?
O.: A szakmai életben szerencsére mindkettőnket elismernek, sikeresek voltunk és remélhetőleg leszünk is még, de amikor ismeretlenektől kapunk egy mosolyt, vagy amikor – ahogy említettük is – meg akarják velünk osztani azt a keveset is, amijük van, az elmondhatatlan öröm és feltöltődés számunkra.
Nem mellesleg az életvitelszerű utazások során rengeteget tanulhatunk a helyiektől és önmagunkról is. Nem bántuk meg a döntésünket. Magának a TikTok-csatornának köszönhetően is annyi megerősítést, kedves, támogató üzenetet, kommentet kapunk, amik, ha néha elbizonytalanodnánk, visszaigazolja azt, hogy nemcsak mi töltődünk a döntésünkkel, hanem talán másoknak is tudunk adni ebből.
Lehet egyáltalán egyensúlyt teremteni munka és életvitelszerű utazás között?
O.: Egy ennyire intenzív és kiszámíthatatlan utazó életmódra, mint a miénk most, szerintem anyagilag is fel kell készülni előre, mert emellett távmunkában is lehetetlen egy 6-8 órás, határidős munkát ellátni nap, mint nap. Más az, amikor valaki a világ egy távoli pontján, de egy fix helyen tartózkodik hetekig, és úgy dolgozik. Mi most ennél jóval kevesebb munkát vállalunk, de ezt előre eldöntöttük, tudomásul vettük, és ezt vállalva rendeztük be az életünket egy időre.
Z.: Egyébként az egyensúly szerintem relatív, illetve nem mindegy, hogyan és mihez viszonyítunk. Korábban sokkal többet dolgoztunk, mint éltünk, és biztosan lesz még ilyen. Most viszont többet élünk és sokkal kevesebbet dolgozunk.
O.: Nyilván vissza kell térnünk majd a munka világába, de hogy milyen módon, az még kérdéses, mert az útnak köszönhetően vannak új elképzeléseink e téren is. Lehet, hogy nem csak virtuálisan akarjuk majd magunkkal vinni a nézőinket a különböző országokba, hanem a való életben is. Még bármi lehet…
Szerző: Jónás Ágnes
Kapcsolódó cikk: Jetlag: A modern kor utazóinak átka
